Francia regényíró és filozófus. Apja francia földmunkás volt, és az első világháborúban halt meg, anyja pedig írástudatlan spanyol asszony volt, aki a férje halála után mosogatással, és takarítással kereste meg a kenyerét. Ösztöndíjat kapott, az algériai egyetemen filozófiát tanult, de tüdőbaja miatt meg kellett szakítani tanulmányait. 1934-ben tagja lett a kommunista pártnak, de 1937-ben kilépett a pártból és megalapította a Munka Színházát, amely a néphez kívánt szólni. A második világháborúban be akart állni a katonaságba, de egészségi állapota miatt visszautasították. 1940-ben baloldali magatartása miatt kiutasították Algírból. Ekkor Párizsba költözött, Sartre barátja, és egzisztencialista körének a tagja lett. Az egzisztencializmus és az antifasizmus kötötte össze őket. A német megszállás idején a németek ellen harcolt. 1956-ban a magyar forradalom mellé állt és kivált a francia baloldalból. Úgy tartotta, hogy a nyugati baloldali pártok csak „az ellenségem ellensége a barátom” alapon fedezik a Szovjetunió tevékenységét. 1960-ban autóbalesetben meghalt.
Az egzisztencializmus (létezés) az emberi létezés törvényeit akarja megfogalmazni, a szubjektumot helyezi minden elé. A szabadságunk miatt választanunk kell, ez a választás szorongást okoz. Vallja, hogy az emberi lét abszurd, értelmetlen, az ember szükségszerűen magányos és szorongó. Ugyanakkor elemzi az emberi létet a modern világban. A létnek két változata van, az egyik az autentikus, lényegi lét, amikor az ember tudatosan szembenéz a halállal, nincsenek illúziói, és a feladata a létértelmezés. A másik a nem autentikus lét, amikor az ember elveszik a mindennapokban, felszínes lesz, a lét lényegét nem ismeri fel soha.
A. Camus igen sokszor foglalkozik műveiben az abszurddal, és a lét abszurditásával. A lét értelmetlen, kívülről senki sem ad értelmet neki, és nem is fog igazságot tenni. Az ember maga alkotja meg életének az értelmét, ez a lényege a Camus-i gondolatoknak.
A közöny: A mű eredeti címe „Az Idegen”. 1940-ben íródott, és 1942-ben jelent meg először. A kisregény forrásai francia moralisták, például Voltaire, a XIX. századi orosz irodalom, és a XX. századi világirodalom, Kafka és Hemingway. A mű két, illetve három részre osztható, attól függően, hogy a börtönről, siralomházról szóló befejező részt hozzátesszük a második részhez, vagy egy burkolt harmadik részként értelmezzük. A regényben egy-egy fejezet nagyjából egy nap eseményeit írja le. A kisregény két fő része viszont a spontán események sorozata, és az ugyanilyen spontán események, csak már a per alatt. Az első részt lezárt múltban (passé composéban) írta a szerző megjelenik benne a behaviorizmus, a belső motívumokat nem látjuk. Alárendelő mondatokból áll, és a mondatok között ok-okoztai kapcsolat van. Az elbeszélő elzárkózik Mersault-tól, ugyanúgy ahogy a körülötte lévő világ is. Az első rész jósjelei már utalnak a későbbi eseményekre, például a temetésen úgy látja, mintha az öregek bíráskodni akarnának felette, már itt megjelenik a napfény, amely elvakítja, és a pap itt is „fiam”-nak szólítja, mint a börtönben. A második rész már irodalmibb és megjelenik benne a jogi nyelv, illetve a függő beszéd. Ez már kicsit személyesebb, az elbeszélő a kitaszított szereplő mellé áll a bírákkal szemben, de az objektivitása megmarad. Ebben a részben újabb motívum jelenik meg, ez pedig a távolságtartás (impassibilité) ez Flaubert távolságtartása. E/3-ban beszél de a részrehajlástól távol áll. A két rész befejezése két különböző halált mutat be, és állít szembe egymással. Az arab akarata ellenére halt meg, míg Mersault tudatosan fogadja el a halált.
A főszereplő egy magányosan élő algériai kishivatalnok, aki idegen a társadalomban. Személyisége az elidegenedettséget és az abszurditást jeleníti meg a köznapi életben. Számára csak a jelen létezik, a múlttal és a jelennel szemben is közönyös, nem volt beszédtémája az anyjával, hát beadta az öregek otthonába, Marie-ba nem volt szerelmes, de ha ez a lányt boldoggá tette volna, akkor elvette volna feleségül. Elfogadja Raymond barátságát és segít is neki tőrbe csalni a volt szeretőjét, azzal, hogy megírja helyette a levelet, de nem érez iránta különösebb vonzódást. Cselekedeteit is elsősorban a pillanatnyi helyzet, az érzéki benyomások határozzák meg. Azt tartja fontosnak, ami a természeti lét szempontjából fontos. Arra, hogy miért közönyös a mű elején megszólaló ápolónő ad magyarázatot, ha az ember nem siet, akkor napszúrást kap, ha pedig siet, akkor meghűl. Ez a gondolat később a börtönben jut eszébe és rájön, hogy nincs kiút, mert minden út úgyis a halálhoz vezet. Értékrendje is más, mint a körülötte élő embereknek, pontosan ezért nem értik meg őt a bíróságon, a társadalom képmutatását, céljait nem tudja, és nem is akarja elfogadni. Majdhogynem állatias létet él, nincsenek érzései, igényei, gyengeségei, ő csak fizikailag kötődik a dolgokhoz, nincsen számára jó, illetve rossz.
A bírák az eseményekből próbálnak meg következtetni a főszereplő személyiségére. A tárgyalás során szörnyeteget próbálnak belőle faragni, de ő jóindulatúan közönyös. Azért látják őt szörnyetegnek, mert nem hazudik nem létező érzelmeket, gyöngédséget, együttérzést, lelkiismeret-furdalást, nem fedi el a maga ürességét közhelyekkel és frázisokkal, mint környezete. Camus eltünteti az elbeszélőt a mű legvégén, ezzel lehetőséget ad arra, hogy megjelenjen az állatias lét. A második részben két jelenet van, ami nagyon fontos, az egyik, amikor a bíróval beszélget, a másik, amikor a pappal beszélget. A bíró a személyiségét vizsgálja, de közben Mersault elveszi a bíró életének az értelmét, azzal, hogy nem hisz azokban az értékekben, amikben élnek, pontosan ezért akarják őt megbüntetni, nem is a gyilkosság miatt, amit elkövetett.
Camus szerint a konvenciót mindenki csak megjátssza, de ő kimondja, hogy nem hisz bennük A pappal való beszélgetése során pedig még a halála előtt sem tér meg, ahogy az szokásos, hanem még ő kiált rá a papra, hogy „halott módjára él”. Mert szerinte igazsága még annyi sem igazság, mint az övé, aki abszurd létével szembe mer nézni. Ekkor érzi a főszereplő, hogy minden hirtelen szabad lesz, mert szembenéz az abszurddal és sikerül megteremtenie saját önmagát.
A műben megjelenik a Sziszüphoszi mítosz, a főszereplő sztoikus közönyt vesz magára, így boldog tud lenni, mert csak az érzékszervei kötik össze őt a világgal. Nem érdekli sem a múlt, sem a jövő, bár azt meg is említi a műben, hogy fiatalkorában még ambiciózus volt. Az abszurd létezést csupán a szabadság által vethetjük meg.
A műben igen fontos a véletlen szerepe, action gratuit, motiválatlan gyilkosság, hiszen pont azzal a szándékkal vette magához a fegyvert, hogy a barátja nehogy valami bajt csináljon vele. Amikor meg ott áll az arab előtt, akkor sem akarja lelőni, a szemébe süt a nap, és idegesítően villog a kés az arab kezében, a napfényben. Annak ellenére, hogy nem akarta megölni az arabot érthetetlen a bírák számára, hogy miért várt az első és az azt követő lövések között egy kicsit, hiszen akkor már csak a földön fekvő hullába lőtt bele. Ez az, amit ő sem tud megmagyarázni a mű során. Mersault nem hazudik, nem akarja menteni magát, emiatt egy kicsit titokzatos a regény, ami a különleges és az abszurd létet mutatja be.
